Shantansz Kritika

Sántánc...

Pontosabban Shantansz, a Kaltenecker Trio legújabb lemeze, mely alig hosszabb egy általános iskolai énekóránál, mert negyvenöt perc plusz ötvenhárom másodperc, mégis sokkal hatékonyabb és népszerűbb oktatási eszköz lehet, amennyiben elutasítjuk a háttérrádiózás nemtelen automatizmusát, és gyermekünket a zene (meg)hallgatására szeretnénk szoktatni. Amióta megvan, nem tudom, hányszor hallgattam végig, újra és újra perdül-fordul a lejátszóban, még a nagyok közül is csak kevesen tudják kikönyököltetni onnan, időnként erőszakot kell tennem magamon, és szigorú tudatossággal kivennem, nehogy unásig (fejfájásig) hallgassam, amit később nagyon megbánnék.
A lemez borítója egyszerű és nagyszerű (bocs), tulajdonképpen fekete-fehér, bár főleg fehér, csak a léghajóból kicsapó tűz (?) birtokolja közmegegyezéses színeit. Van nagy, koromasszociációjú fekete folt, amin a zenekar neve, a lemezcím meg a zenészek szerepelnek, fehérrel természetesen, és vannak még különböző típusú házak egymás hegyén-hátán. Ős-vegyes huszadik századi hangulat.
Mese. Talán ez a legjobb szó a Shantanszra. Ugrálunk az időben, a nyitó felvétel, a Chris’ song utalás az 1999-es The Crossingra, a szójáték légiesen tréfás, játékos nyitány, miután jóféle léghajós-repülős finomság következik, hogy aztán táncoljunk egyet a gitáros Allan Holdsworth-szel. Ennek a számnak az az érdekessége, hogy egy másik változata már szerepelt Borlai Gergő Sausage című lemezén, de talán senkit nem bántok meg vele, ha azt mondom, jót tett neki az újrázás. Ráadásul itt is Borlai-szerzemény követi, amiből megtudhatjuk, miért sanzon a sanzon, meg hogy miért nem.
A címadó nóta után, melyben nagyjából hetvenes évek rockereit megszégyenítő lazasággal űrmotorozzuk át a galaxist, elszabadul a pokol. Nem elég, hogy hirtelen iszonyúan trendik leszünk, és úgy befekszünk a toszkán nap alá, hogy el sem hisszük, tényleg ennyi a dolgunk az ég alatt, a zene néhol annyira romantikusan filmes (vagy filmesen romantikus), hogy bőgnénk ezerrel, de mire már egészen kellemesen ringatóznánk félig lehunyt szemmel, megjelenik Artoo-Detoo, vagyis R2-D2, a kisebbik robot a háborúzós csillagok közül, bár őt talán nem kell bemutatnom, viszont ha én lennék George Lucas, Artoo-Detoo (magyarul amúgy Artu-Detu) készülő életrajzi filmtrilógiájához azonnal felkérném Kaltenecker Zsoltot. Ez a legmélyebb és legkomolyabb darabja a lemeznek, hiszen a lélekkel bíró, igaz, beszélni nem tudó gép legmélyére pillantunk, megismerhetjük az érzéseit, a gondolatait, milyen, ha fáj s ha jó. Együtt sírunk és nevetünk.
Nem véletlen, hogy ezután önvallomás érkezik, a zenész örül magának meg a hangszerének, ami kicsit ilyen, kicsit olyan, de az övé. A keleties hatás betudható akár az magyar lélek történelem mélyéről jövő önreflexiójának is. Az album legrövidebb dala, természetesen. És akkor a vájkálásnak köszönhetően az Üveghegyen túlra jutunk, lovon vágtatunk keresztül-kasul a hágókon, közben mindig elnézünk a nap irányába, néha meg-megállunk, de alapvetően megyünk, nagyon megyünk, és látunk mindent, az összes mesét, az egész lemezt oda-vissza, fel-lefejtjük, mi történik velünk. Mielőtt azonban túlzottan bölcsnek és szabadnak éreznénk magunkat, a semmiből előbukkan Jean-Paul Belmondo. Eleinte még csak egy közeledő alakot észlelünk, hirtelen terem előttünk, ránt magával, fogja a karunkat, rohanunk, a korrupt francia rendőrök meg a mohó francia bűnözők üldöznek bennünket, néha egy-két pillanatra megállunk valamelyik nőismerősénél, olyankor mi figyelünk jobbra-balra, Belmondót és a hölgyet a szobában hagyjuk, de aztán megint futás tovább, mert jönnek a franciák, igen, franciásan elegáns ez a lemez, aminek a végén, amikor kifulladunk, hiába vagyunk profik, és a külvilág zajaiból tákolódott csöndbe zuhanunk vissza, nem értjük, hol voltunk az előbb, eddig.
Csak az biztos, hogy Kaltenecker Zsolt, Papesch Péter és Borlai Gergő ritkán hallható harmonikus együtt zenélést valósítanak meg. Nincs magamutogató szólózás, összefüggéstelen kivagyiság, a zenészek és a hangszerek mindig együtt mozognak, ha csenddel, akkor csenddel, a számok egymásból következnek, a lemez kerek egész, mint egy igazi mese.
Ha abban az egészségesebb és boldogabb világban élnénk, amelyikben nem élünk, akkor a Shantansz megjelenése óta vezethetné a lemezeladási listákat. Úgy könnyű zene, hogy nehéz. És fordítva, persze. Bár lehet, hogy a címmel van a baj. Túl rejtélyes, nem tudni, mit jelent. Én is megkérdeztem. Tulajdonképpen semmit. Kaltenecker Zsolt szokta kiáltani, amikor csatába hívja az övéit.
A Shantansz legyen veletek!

(Kistangó)                                                                                           Berka Attila