Media

Árok parti sodrásban

Kevéssel este kilenc előtt a kapolcsi hűvös nyáreste bevackolta már magát a Gástyaárok fagyzugos ölébe, a völgyklíma vacogtat, s még csak néhányan melegítik a műanyag székeket – Kaltenecker Zsolt kábelekkel bíbelődik, a K.L.B. Organ Trió még csak hangol. Orgona csak a névben, a színpadon sehol.

Fotó:Kassay Róbert

Olyan formációt szerettem volna, ahol a basszust orgona játssza, de ma este egy szintetizátor ugrik be helyette – toldja meg aztán a beköszönést Kaltenecker Zsolt szokásos szűkszavú szerénységével, amolyan magyarázatképpen. Lukács Peta megigazítja a gitárt, Borlai Gergő dobos magára ölti koncert üzemmódra járatott eksztázisát, röpke összepillantás és a muzsika máris vibrál, szalad az árokban körbe, mint a gömbvillám. Néha melenget, ami szól, mint a mézes tej, máskor a katarzistól futkos a hideg az ember hátán. Megfoghatatlan hangulat vonja örvénybe az árok partján sokasodó álldogálókat, pokrócot terítenek, padlót fognak. A K.L.B. zenéje egyszerre világzene, dzsessz, pop, rock és new age, s amit most hallunk, mindez együtt, és mégis más. Csak egy szóval ragadható meg: virtuozitás. Peta gitárja hol sikít, hol andalít, Borlai Gergő szólónként eléget legalább kétezer kalóriát, Kaltenecker Oscar Peterson könnyedségével döngeti a basszust a billentyűkön. Visz, sodor a zene, s akkor egyszer csak ismerős taktusba borzongok bele. Kaltenecker a Radiohead gyönyörű Pyramid Songjának akkordjait billentyűzi – jobb, mint az eredeti. Mindannyian szeretjük ezt a zenei világot, akárcsak Björköt, vagy a Depeche Modeot. Alig néhány hónapja játszunk együtt ebben a felállásban, az első közös számok között született is tőlük néhány szánk íze szerint való feldolgozás – magyarázza Peta a színpad tövében, már koncert után. A ráadás Depeche Mode téma, a Personal Jesus közben veszem csak észre; a nézőtér majdnem tele van, s idő közben elhagyott a vacogás.

kako
2008.07.30

...."Ezen a koncerten tudatosítottam magamban igazából, hogy miért járok szívesen
a trió koncertjeire – nos elsősorban azért, mert az minden esetben
különbözik az előzőtől. Ez ugyebár azt  bizonyítja, hogy a zenekar egy
állandóan fejlődő szervezet.  Kaltenecker Zsolt kétségkívül új
irányzatokat keres, és pont ezért tud minden alkalommal meglepetést
okozni. A trió ma már olyan színvonalat képvisel, amikor tagjai nem
elsősorban ekvilibrisztikájukkal, hanem a produkcióval mint olyannal
kápráztatják el az érdeklődőt."

.... "A Kaltenecker Trio produkciója változatlan – ezúttal is a zene
marad előtérben. Az most is a fusion skatulyába sorolható, ám ahogy azt
már megszokhattuk, a közönségnek még ismeretlen kompozíciók az
eddigiektől ismét eltértek. A jelenlegi anyag véleményem szerint az
eddigieknél még gazdagabb hatásos zenei elemekben, ritmikai
fordulatokban és dinamikai játékban. A koncerten hallottak alapján úgy
gondolom, a Winter’s Tale az eddigi legérettebb anyag. Kaltenecker
jelenlegi kompozíciói tele vannak kontraszttal, ezért a nem zenész
hallgatóság számára is rendkívül érdekesek. Természetesen nem
elhanyagolható a zenészi empátia amellyel a jelenlegi felállás
rendelkezik, és amely elsősorban az improvizációs részeknél mutatkozik
meg."

...."A Kaltenecker Trio koncertje ismét nagy zenei élmény volt. "

Igor Petruška, music.box.sk

Sántánc...

Pontosabban Shantansz, a Kaltenecker Trio legújabb lemeze, mely alig hosszabb egy általános iskolai énekóránál, mert negyvenöt perc plusz ötvenhárom másodperc, mégis sokkal hatékonyabb és népszerűbb oktatási eszköz lehet, amennyiben elutasítjuk a háttérrádiózás nemtelen automatizmusát, és gyermekünket a zene (meg)hallgatására szeretnénk szoktatni. Amióta megvan, nem tudom, hányszor hallgattam végig, újra és újra perdül-fordul a lejátszóban, még a nagyok közül is csak kevesen tudják kikönyököltetni onnan, időnként erőszakot kell tennem magamon, és szigorú tudatossággal kivennem, nehogy unásig (fejfájásig) hallgassam, amit később nagyon megbánnék.
A lemez borítója egyszerű és nagyszerű (bocs), tulajdonképpen fekete-fehér, bár főleg fehér, csak a léghajóból kicsapó tűz (?) birtokolja közmegegyezéses színeit. Van nagy, koromasszociációjú fekete folt, amin a zenekar neve, a lemezcím meg a zenészek szerepelnek, fehérrel természetesen, és vannak még különböző típusú házak egymás hegyén-hátán. Ős-vegyes huszadik századi hangulat.
Mese. Talán ez a legjobb szó a Shantanszra. Ugrálunk az időben, a nyitó felvétel, a Chris’ song utalás az 1999-es The Crossingra, a szójáték légiesen tréfás, játékos nyitány, miután jóféle léghajós-repülős finomság következik, hogy aztán táncoljunk egyet a gitáros Allan Holdsworth-szel. Ennek a számnak az az érdekessége, hogy egy másik változata már szerepelt Borlai Gergő Sausage című lemezén, de talán senkit nem bántok meg vele, ha azt mondom, jót tett neki az újrázás. Ráadásul itt is Borlai-szerzemény követi, amiből megtudhatjuk, miért sanzon a sanzon, meg hogy miért nem.
A címadó nóta után, melyben nagyjából hetvenes évek rockereit megszégyenítő lazasággal űrmotorozzuk át a galaxist, elszabadul a pokol. Nem elég, hogy hirtelen iszonyúan trendik leszünk, és úgy befekszünk a toszkán nap alá, hogy el sem hisszük, tényleg ennyi a dolgunk az ég alatt, a zene néhol annyira romantikusan filmes (vagy filmesen romantikus), hogy bőgnénk ezerrel, de mire már egészen kellemesen ringatóznánk félig lehunyt szemmel, megjelenik Artoo-Detoo, vagyis R2-D2, a kisebbik robot a háborúzós csillagok közül, bár őt talán nem kell bemutatnom, viszont ha én lennék George Lucas, Artoo-Detoo (magyarul amúgy Artu-Detu) készülő életrajzi filmtrilógiájához azonnal felkérném Kaltenecker Zsoltot. Ez a legmélyebb és legkomolyabb darabja a lemeznek, hiszen a lélekkel bíró, igaz, beszélni nem tudó gép legmélyére pillantunk, megismerhetjük az érzéseit, a gondolatait, milyen, ha fáj s ha jó. Együtt sírunk és nevetünk.
Nem véletlen, hogy ezután önvallomás érkezik, a zenész örül magának meg a hangszerének, ami kicsit ilyen, kicsit olyan, de az övé. A keleties hatás betudható akár az magyar lélek történelem mélyéről jövő önreflexiójának is. Az album legrövidebb dala, természetesen. És akkor a vájkálásnak köszönhetően az Üveghegyen túlra jutunk, lovon vágtatunk keresztül-kasul a hágókon, közben mindig elnézünk a nap irányába, néha meg-megállunk, de alapvetően megyünk, nagyon megyünk, és látunk mindent, az összes mesét, az egész lemezt oda-vissza, fel-lefejtjük, mi történik velünk. Mielőtt azonban túlzottan bölcsnek és szabadnak éreznénk magunkat, a semmiből előbukkan Jean-Paul Belmondo. Eleinte még csak egy közeledő alakot észlelünk, hirtelen terem előttünk, ránt magával, fogja a karunkat, rohanunk, a korrupt francia rendőrök meg a mohó francia bűnözők üldöznek bennünket, néha egy-két pillanatra megállunk valamelyik nőismerősénél, olyankor mi figyelünk jobbra-balra, Belmondót és a hölgyet a szobában hagyjuk, de aztán megint futás tovább, mert jönnek a franciák, igen, franciásan elegáns ez a lemez, aminek a végén, amikor kifulladunk, hiába vagyunk profik, és a külvilág zajaiból tákolódott csöndbe zuhanunk vissza, nem értjük, hol voltunk az előbb, eddig.
Csak az biztos, hogy Kaltenecker Zsolt, Papesch Péter és Borlai Gergő ritkán hallható harmonikus együtt zenélést valósítanak meg. Nincs magamutogató szólózás, összefüggéstelen kivagyiság, a zenészek és a hangszerek mindig együtt mozognak, ha csenddel, akkor csenddel, a számok egymásból következnek, a lemez kerek egész, mint egy igazi mese.
Ha abban az egészségesebb és boldogabb világban élnénk, amelyikben nem élünk, akkor a Shantansz megjelenése óta vezethetné a lemezeladási listákat. Úgy könnyű zene, hogy nehéz. És fordítva, persze. Bár lehet, hogy a címmel van a baj. Túl rejtélyes, nem tudni, mit jelent. Én is megkérdeztem. Tulajdonképpen semmit. Kaltenecker Zsolt szokta kiáltani, amikor csatába hívja az övéit.
A Shantansz legyen veletek!

(Kistangó)                                                                                           Berka Attila

2005. május 20. - péntek
KALTENECKER TRIO
Colombus Jazz Club (Budapest)

A nap lenyugvó ágban ráül a királyi palota kupolájának csúcsára és narancs nedvét szétfolyatja a Dunán ráérős csípőmozgásokat végző hajótesten. Közel nyolc óra, Colombus Jazzklub. A színpadon humán erőforrás mozgásba lendíti a hangszereket: basszusgitárt, billentyűket és egy öt literes tejesköcsögöt, melyet a középen (egy villanyóra szekrényen) helyet. foglaló Dés András rittmusszekcióként vet be - in medias res.
Rendezői jobbon, oldalvást ujjakrobatikai kiskáté bontakozik ki a névadó Kaltenecker Zsolt jóvoltából, míg balszélen dallamosan dörmögnek a húrok Papesch Péter préselésében. E kellemesen szokatlan helyzetkép mozgalmasságát a centerben rotálódó 80-as évek-beli kempingfelszerelések jelentik, most például egy piros műanyag mélyhűtőaksi. Balkáni romantika elektronikusan hozott boszorkányos fúvósokkal. Örömzenélnek, boroznak.
Olykor bele-bele csúsznak a legnemesebb értelemben vett kaotizmusba, hogy azután lassan bomoljon ki egy lázálomszerű, mítikus muzsika. Tér és időutazás. Átsöpör Eurázsián, mint egy kulturális úttörővonat, mely magával hozza az állomások autentikus moraját. Ez a zene egy kapu, egy katapult; a lehunyt szemhéjak mögött szenvedély születik, lábak dobognak, ütemes fejcsóválások. Nem az az ülős-koccintós háttérprodukció. Pszihedelikus rock és new-age és bele kattog a tejesköcsög, valami keleti pengetős szól lágyan és tisztán. Majd szétesik, ahogy a régi emlékképek egy meg-megbotló elbeszélésfolyamban. Nagyon erőteljes, impulzív. Csupa szenvedély. A műfaji határok szétkergetésése és újragyúrása: némi jazz, egy marék pop, aztán nagy csipetnyi world-music. Improvizatív jellege ellenére is megszerkesztett, a zenészek teljes összhangban reagálnak egymás kitöréseire. Az ütős blokkban nem enyhül a motolla opció, még a villanyóra szekrény is megszólal, de előkerül a klasszikus seprű is (ha már ez egy jazzklub) ütleg szerepben. Öt húron pendül a basszgitár, sűrűn a magas tartományban. A billentyűkön továbbra is van valami, és ezt hívják virtuóznak, valami döbbenetes látványra is. Legalább hat ember helyett játszanak szerintem, tíz számot. Pont egy albumra való, ha megéri sterilizálni.

(Antropos)